Miért fáj a szakítás? – Valóságfelfogás párkapcsolatban

Szakítás után a nem csak a szeretett fél, a közösen felépített valóság is darabjaira hullik. Önmagában nem az elvesztés fáj, hanem annak a világnak a megsemmisülése, amelyet a felek közösen építenek fel.

A házasság és a társas kapcsolatok közhelyes, de menedéket nyújtanak az anómia elől (vagyis a szabályok olykénti fellazulása elöl, melyek helyébe más szabályok nem lépnek). A házasság nyílván csak egy a sok társadalmi kapcsolat közül, mely szabályrendszereket és keretrendszereket képez, de tagadhatatlan, hogy az egyik legfontosabb ilyen az egyén életében.

Három elméleti nézőpont hatása vegyül  ez esetben, hogy megérhessük a valóságfelépítést:” Weberé, amely a társadalmat mint jelentések hálózatát tekinti, Meadé, amely társadalmi jelenségként tárgyalja az identitást, és az a fenomenológiai elemzés, amely – különösen Schütz és Merleau-Ponty munkáiban – a valóság társadalmi struktúrálódására vonatkozik.”

A társadalmunkban a házasság az az aktus (vagy tartós kapcsolatot is idesorolhatjuk véleményem szerint) mely folyamat során két egyén újradefiniálja önmagát, megteremtik a közös valóságukat a közös értelmezési halmazt és fogalomtárat.

Amikor két ember összeköti  az életét óhatatlanul idegenekről kell, hogy beszéljünk. Ez persze nem feltétlen jelenti azt, hogy  teljesen eltérő szociokulturális csoportból érkeznének, pusztán azt hogy életútjuk, tradícióik és egyéni tapasztalásaik és normáik nem azonos fogalomkörből származnak.

A közös élet során a felek újradefiniálják magukat, közös valóságot építenek fel, mely valóságba beleillesztik a korábbi tapasztalásaikat, ennek során akár az emlékek is idomulnak ahhoz a világképhez amit kialakítanak így tehát az egyének nem érzékelik váltásnak azt, ami voltaképpen teljesen átírja a valósághoz való hozzáállásukat, hanem egy folyamatba illesztik be azt.

Ennek során tapasztalható, a korábbi társas viszonyok átértékelődése is. A baráti társaságok vagy a korábbi nukleáris családban betöltött szerepek háttérbeszorulása. Természetesen a család a történelem folyamán új definíciót kapott ahhoz képest, mely közösséget a feudális család jelentett vagy a preindusztriális. A család szerepe egyre inkább nem a zárt közösségekről és a termelésről szól. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a házasság valóságképző szerepe csökkent volna, sőt!

A tömegtársadalom az a helyzet, hogy társadalmunk nagy tömegei elfogadják, hogy a nagy társadalmi folyamatokba csupán csekély beleszólásuk van. A munkát sem kezelik feltétlenül negatívan, hiszen fontos szegmensnek tartják a valóságuk fenntartásához, a politikát pedig legföljebb csak figyelemmel kísérik, valós politikai hatalmat nem akarnak, nem tekintik az identitásuk részének.

Általában inkább az értelmiségiek vagy a „gondolkodók” tekintik identitásuknak etikai vagy politikai csoportokat.

A házasság létrejöttétől kezdve azonban a feleknek a legtöbb cselekvést egymással összhangban kell már megtervezniük is.  A házasság kezdetétől fogva mindkét fél újfajta módon kezdi tapasztalni a maga jelentésében a világot általában, továbbá másokat és saját magát.

A házasságban élő egyének stabilitása sokkal nagyobb. A közös valóságértelmezés és az egyén újradefiniálása következtében a nemi identitás, az önkép és az egyén önmagáról alkotott gondolatai ennek a folyamatnak az eredményeként megszilárdulnak, erősebbek lesznek.

A válások megnövekedésének száma önmagában ellent mondana a fenti megfogalmazásoknak, mely szerint az ember életében fontos szerepet tölt be, ugyanakkor statisztikai adatok bizonyítják, azon egyének akik elváltak, tervezik, hogy később ismét házasságot kötnek. A válások megnövekedése nem azt bizonyítja, hogy az egyének számára nem lenne funkcionális, hanem hogy valamilyen okból kifolyólag nem kielégítőek számára  a közös fogalmak a közös valóság.

A teljes dolgozat önmagában is bizonyítja, hogy az olyan nehezen megfogható dolgokat mint a házasság nem csupán elvontan lehet értelmezni, vagy más diszciplínák beemelésével, hanem pusztán szociológiailag is lehet értelmezni.

SHARE